A macska ősei vadon kóboroltak, nap nap után harcot vívtak a zsákmány megszerzéséért, az embereket pedig nyilvánvalóan ellenségnek tekintették. A cicák háziasítása körülbelül tízezer éve kezdődött meg, ám a kérdés, miszerint valóban háziállatnak tekinthető-e a macska, a mai napig nem tekinthető eldöntöttnek.

 

Mivel a háziállatok közül a kutya számít modellértékűnek, lépten-nyomon összevetik a cicák és az ebek jellemét, emberi környezetben való viselkedését, a gazdával való viszonyát. Az összehasonlítás nyilvánvaló következtetéseket eredményez: a kutyával szemben a macska önállóbb, mondhatni akaratosabb: vadászösztöne pedig sokkalta dominánsabb. A cicák, ha jól érzik magukat a háznál vagy a lakásban, remek társai a gazdinak, és otthonosan mozognak az emberi környezetben, ám ha valamilyen okból nem elégedettek, hetek alatt elvadulhatnak, és természetes közegben is remekül elboldogulnak. Ezt a kettősséget valamennyi macskatartó jól ismeri: a lakásban felcseperedett cicák nem csupán értékelik, hanem egyenesen igénylik a kényelmet és a védettséget, de az utcáról befogadott macskák ragaszkodnak szabadságukhoz és önállóságukhoz, és csak akkor keresik az ember társaságát, ha élelemre vagy kényeztetésre van szükségük. Nem csupán az állatbarátok, de az állattan tudósai sem jutnak egyértelmű döntésre: a zoológusok véleménye szerint a macska félig háziállat, félig vadállat: háziasítása eddig még nem teljesedett be, ezért az emberrel való viszonya főként a nevelés és a környezet kérdése. Ne hasonlítsuk hát a macskát a kutyához, mert az ilyesféle összevetésnek kevés értelme van: miként a teknősbékától sem várjuk el, hogy sirályként viselkedjen, a cicával szemben is butaság volna számon kérni az ebekre jellemző tulajdonságokat és képességeket.

                                              

A zoológusok szerint a macska félig háziállat, félig vadállat.

A macska háziasítása még nem teljesedett be.